besztof christaylor

Feldmár András a szeretetről

Igen, néhány napja elhatároztam, hogy nagyon erős leszek és véghez viszem, amit elgondoltam.

Mostanáig egészen jól is haladtam a dologgal és bár nem egészen voltam meggyőződve arról, hogy jó-e az nekem, amit művelek, de csakazértis. Már majdnem kezdtem büszke lenni magamra, hogy megtettem azt, amiről azt gondoltam, hogy jaj de nehéz lesz. Persze, tényleg az, de muszáj. De hogy a sors (?) közbeszóljon, mert miért is lenne olyan egyszerű valamit elintézni úgy, ahogyan én szeretném, mit olvasok az előbb Myreille-nél? Idézet Feldmár András új könyvéből:

"Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántalak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem. Akkor bántalak. A bántás szerintem nem lehet szeretet."

"...hogy jól bánjunk egymással, attól függ, hogy ne felejtsük el, hogy a másik hihetetlenül más. Végtelenül más, mint én vagyok."

"A szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem abban, aki szeret. Hogyha én úgy szeretlek téged, ahogyan én akarlak szeretni, az teher lehet neked. Azért mondom, hogy meg kell ismerni, akit szeretek, mert úgy kell szeretnem, ahogy a másik akarja, hogy szeressem. Különben én mondhatom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, miközben te titokban arra vársz, hogy meghaljak."

A gond az, hogy minden sorával mélységesen egyetértek, ha viszont ez így van, akkor fel kellene hagynom azzal, amit éppen cselekszik. Viszont akkor meg nem változna semmi sem, márpedig erre lenne most a legnagyobb szükség. Tényleg csak magamnak bonyolítom az életem, színigaz.